2013. április 22., hétfő

Ételem az életem

Sokszor belegondolok, hogy a visszaminősített fogyatékkal élők miként boldogulnak az élelmiszer vásárlással. Tudnak-e külső anyagi segítség nélkül igazi ételekhez, alapanyagokhoz jutni, mert otthon főzni még mindig a legolcsóbb. Remélem, hogy legalább kenyér jut mindenki asztalára.

Mindig azt halljuk, hogy azok vagyunk amit megeszünk.
Nagyjából ezer évvel ezelőtt a dédimamámtól próbáltam ellesni, hogyan is készülnek a legfinomabb sütik. Mindent belerakott amit csak kellett: tojás, tej, igazi helyben őrölt liszt, kristálycukor és így tovább. Hírből sem ismertük a laktózmentes tejet vagy a nyírfacukrot (azt hiszem ezt hallottam a barátnőmtől, hogy van ilyen, remélem jól írtam, az mégis mi a szösz?). A sütik mindig tökéletesek voltak és idő előtt elfogytak, soha nem volt gond, hogy hogyan fog elállni a süti hűtőszekrény nélkül, hiszen a pocakunkban elég jól elvoltak a sütikockák.
Manapság ezeket a hagyományos sütiket csak a családomnak és néhány szerencsés vagy szerencsétlen közeli barátunknak sütöm ünnepnapokon és kivételesen nyugis hétvégéken.
Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki a hétköznapokon fura, sokszor meghatározhatatlan kajákat töm magába. Eléggé sajátos a viszonyom az élelmiszerboltokkal és az éttermekkel is. Nagyon kevés olyan hely van, ahonnan hazaérve elégedettnek érzem magam. Nem feltétlenül a termékek vagy ételek árára gondolok, hanem a tisztaságra, a rendezett választékra, a minőségi alapanyagokra. Főleg a boltokban kapható kenyerek szoktak totál kiakasztani. Szerintem a jó kenyérnek nincs párja, ezért egy ideje házi kenyérsütéssel próbálkozom. (a saját sütésű -nagyon olcsó- kenyér nem hizlal, hiszen többször is "csöpög az eresz" azaz le lehet izzadni dagasztás közben)

Legyen az leves, főétel vagy sütemény a lényeg a mértékletesség.
A keveset többször módszer általában jól működik.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése