2012. szeptember 2., vasárnap

Rehabilitáció

Vágjunk a közepébe, és beszéljünk a Rehabilitációról... Igen, így nagy R-rel, hiszen ez a fogyatékkal élők egyik legnagyobb kérdőjele.

Rehab. mentorként megtanultuk, hogy sokféle rehabilitáció létezik (orvosi, pedagógiai, foglalkoztatási, szociális, fizikai, mentális, stb.). Szépen a fejünkbe verték, hogy az egyik szinte semmit sem ér a másik nélkül... Olyan szépen le volt írva mindennek a menete, szinte misztifikált folyamatokban előadva, hogyan is "kell" egy mozgássérült beteget rehabilitálni. A képzés alatt már derengett, hogy ez azért nem ennyire "habos", de szentül hittem, hogy én csinálom rosszul vagy nem elég jól és ezt így, a tanultak szerint kell csinálni és hogy beépítem a tanultakat a mindennapi gyakorlatba. A végére eléggé belelkesedtem :))
De a mindennapokban mutatkozik meg ezeknek a dolgoknak az igazi arca. Azoknak az embereknek, akikkel én dolgozom (Sclerosis Multiplex, továbbiakban SM) nagy része is csak részben vagy egyátalán nem rehabilitálható. Itt amit tehetünk az életminőségük jelenlegi szintjének megőrzéséhez szükséges lehetőségek biztosítása.
A kórházban felállított diagnózis után megkapják az orvosi rehabilitációt és a javaslatot a fizikai rehabra. Javalatot. Fejér megyében a kórház Csákvári Intézetében van lehetőség IGAZI fizikai rehabra. Ez konkrétan bentlakást is jelent. Nyilván kevés férőhellyel, de magas szintű eszközökkel és nagy tapasztalatokkal bíró szakemberekkel dolgoznak. Ez nagyon szuper, bár itt kell megjegyezni, hogy a bekerüléshez egy bizonyos "szintet" el kell érnie a betegségnek. A "kevésbé" betegek és/vagy a megye többi részén élők, elsősorban azok akiknek az életritmusukba simán beleférne napi 1-2 óra fizikai rehabilitáció, nem igen jutnak ehhez hozzá.
Szerintem egyébként a rehabilitáció, mint kifejezés az SM-mel élők esetében nem is jó szó, hiszen szinte minden esetben eleve kurdarc. Ezt úgy értem, hogy soha nem juthat vissza az SM-es beteg a 100%-ig egészséges szintre, ezért nyilván minden ilyen irányú tevékenységet kudarcként fog megélni (még akkor is ha a Shub -rosszabbodás- előtti szintet sikerült elérnie). Alig várja, hogy a bevett vitamin valamilyen hatást fejtsen ki, alig várja, hogy a napi torna után könnyebben emelje fel a kezét, stb., de mert ez egy hosszabb folyamat része kellene, hogy legyen és mert általában amit a beteg tesz nem komplex személyre szabott rehab része, ezért a várt javulás elmarad és a beteg depresszióba esik, amitől az állapota tovább romlik. Szerintem, ezen a róka fogta csuka helyzeten a közösség nagyon sokat segíthet. Ha egy beteg megtapasztalja a közösség befogadását és/vagy egy orvos, mentor segítségével egyénre szabott programot dolgoznak ki, jobb eredményeket lehetne elérni.
Folyamatosan vannak egyedi eseteim is (akikkel nem a közösségben találkozom), ők jellemzően nem fizikai, orvosi rehabilitációra szorulnak, általában szociális, mentális segítségre van szükségük. Szinte kivétel nélkül családjuk is "megsínylette" a betegséget, a mozgássérültség miatti helyhez kötöttséget és főleg a Változást.
Igen, a változás a legrosszabb. Mert a változást nehéz a betegnek elfogadnia, nehéz hozzá igazodni, nehéz elviselni, nehéz a családot arra kérni, hogy viselje a beteggel együtt és nehéz a változást megérteni. A mentoráltak beszámolóiban megdöbbentően sokan számoltak be arról, hogy amikor megtudták, hogy az a betegségük részben vagy egyátalán nem rehabilitálható átmentek az elutasítás-düh-alkudozás-depresszió-beletörődés fázisain.
A rehabilitáció fontos, nagyon fontos. Mindegy, hogy a kórházban, helyi szinten egy egyesületben vagy otthon, a lényeg, hogy a beteg hozzájusson és amihez hozzájut abból a lehető legjobbat kapja.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése